"Eltört a gerincem. Többet nem fogok tudni lábra állni."

Ma 2017 december 4.-e van, és elkezdem ezt a blogot, ami arról szól, ami ezután következik majd.
Még nem tudom, hogy megmutatom-e neked valaha azt amit itt összeírkálok, és ha igen, mikor.
De most úgy érzem, hogy szükségem van kiírni magamból mindent, ami az ezutáni életünkről eszembe jut majd.
Akkor nézzük mi történt AZ, vagyis december 2.-a előtt.
25 éves múltál november 26.-án, és bár ezzel az állítással nyilván vitatkoznál, de azt kell mondanom, hogy december 2.-ig a tenyerén hordott a sors.
Kifejezetten jóképű, jóeszű, jó megjelenésű fiatalember vagy, a 3 testvéred közül a legfiatalabb. És a legproblémásabb is, ami részben saját magadnak, részben apád majomszeretetének köszönhető. Négyetek közül te és a nővéred vagytok édestestvérek, vagyis te vagy apád egyszem fia.
Már nem élünk együtt apáddal, akinek valamitől az a folyamatos kényszerképzete, hogy neki valamit jóvá kell tennie veled szemben, azért mert "válási árva" vagy. Holott a különélésünk probléma mentes, és mindenkinél jobban szeret téged,meg a nővéredet.
Részben ezzel is magyarázható, hogy 25 éves korodra jutottál el odáig, hogy végre tanulsz,és dolgozol, ráadásul most  mindkettőt szívesen és örömmel teszed.                                                            Idén volt érettségi találkozótok, az osztálytársaid többsége már diploma után, biztos karriert épít. Neked ez sokáig nem jött össze, bár "pénz, paripa, fegyver" megvolt hozzá.
De legalább odáig eljutottunk, hogy ha kissé későn is, elkezdett benőni a fejed lágya, nem egy ötletszerűen választott munkahelyen robotoltál unottan, hanem élvezted azt amit csinálsz, és értékelték a teljesítményedet.
A munkahelyed a lakásunktól kb 20 kilométerre van, és a kényelmesebb munkába járás érdekében apád odaadott neked egy autót. Kicsit fapados, kicsit leharcolt, mert korábban a melósok nyúzták, de kétségkívül egyszerűbb vele az életed, mint ha busszal, vagy szívességi kollégás fuvarral kéne közlekedned.
Ezzel az autóval indultál el céges buliba december 2.-án, azt követően, hogy délelőtt a főnököd a személyes éves értékelésen megdicsért, és a 4 hónapos munkaviszonyoddal arányos prémiumodat megkaptad.
A buli, egy borpince éttermében volt, apádék lakásától alig 1 kilométerre. Náluk tetted le az autót azzal, hogy vagy bent alszol a buli után a városban, vagy valamelyik kollégáddal hazajössz.
Reggel 5 óra körül mégis beültél az autóba, 5 óra 44 perckor pedig a tűzoltók szabadítottak ki a fejreállt kocsiból, a házunktól 500 méterre, miután a kanyarban megcsúsztál egy jégfolton, és az autó legurult az útról a szántóföldre.
Engem fél 7-kor ébresztett a szomszéd telefonja. Amikor elkezdte a történetet a balesetről, kinyomtam.
Mostanság kezdődött ennek a naggyon poénos beugratós alkalmazásnak a terjedése, amiben egy első blikkre teljesen hihető szöveggel, valami  balesetről, büntetésről, tűzesetről, értesítik a hívottat, utána üzenetben elküldik neki a saját hülye, értetlen dadogását. Aztán mindenki jót nevet, és kész...
De a szomszéd újra hívott, hogy téged baleset ért, az apósa jött arra elsőként, a mentők már elvittek.
Apádat hívtam, hogy menjen a kórházba, aztán a bátyádat, hogy jöjjön értem.
Fél óra múlva, ott ácsorogtunk a baleseti ambulancia kezelőjének ajtaja előtt, ami mögött téged épp szállítható állapotba hoztak. A padon, egy fekete zsákban voltak a ruháid, a pénztárcád, irataid, amit apádnak adtak oda.
A mentők sorozat bordatöréssel, légmellel, törött lapockával, és 3 törött csigolyával szállítottak be. Az első CT a 11-es csigolyád törését, és jelentős elmozdulását mutatta. A másik kettő állapota ehhez képest már lényegtelen volt.
Az ajtó előtt hallottuk, ahogy az orvos és az ápolók kiabálva próbálnak kommunikálni veled, vagy ébren tartani a vizsgálat idejére.
Aztán kijött az orvos, és azt mondta, hogy nem érzed a lábaidat, nem reagálnak semmire, ami aggasztó.
De többet, és biztosat majd a pécsi Idegsebészeti Klinikán tudnak mondani, ahova átszállítanak, és majd megműtenek.
Aztán megjött a szállító mentő, kitoltak téged, nyakmerevítővel, plédbe bugyolálva. Már békésen aludtál a sok fájdalomcsillapítótól. Az egyik lábfejed félig kilógott a takaró alól a metsző hidegben, de nem húztad be, mert nem érezted.

A Klinika 4. emeletén ültünk, körülöttünk tolószékes, járókeretes betegek, látogatók orvosok, ápolók jöttek-mentek. Te valahol az épület belsejében voltál további vizsgálatokon.
Vért vettek, kórlapot, felvételeket készítettek rólad, miközben magadról mit sem tudva aludtál. Aztán a liftből előgurítottak egy ágyon, csövek, kábelek, műszerek között, és azt mondták, hogy mindjárt beszélhetünk veled.
Ez biztató volt.
Akkora baj mégsem lehet, ha csak úgy besétálhatunk az intenzív osztály szentélyébe, ahol minden ágyon rémesen súlyos betegek fekszenek, akikkel nem akar beszélgetni senki, mert láthatóan úgysem tudnának megszólalni.
Szemben veled, akinek nyitva volt a szeme, és azonnal megismertél minket. Milyen hülye kérdés egy ilyen helyzetben, az hogy "hogy érzed magad?"
Szarul érezted magad. Fájt minden porcikád. Fájtak a törött csontjaid, a törött gerinced, a belőled kilógó kanülök szúrásnyomai, a mellkasodba vezetett csövek, amikből véres lé folyt zacskókba, a narancssárga fertőtlenítővel lekent, összezúzott kézfejeid... Mindened fájt, csak a lábaid nem fájtak.
Félálomban hunyorogva tűrted a simogatásokat, aztán egyszer csak azt mondtad:
"Eltört a gerincem. Többet nem fogok tudni lábra állni."
Mit lehet erre mondani, az órák óta tartó szűkölő félelem után? Pontosan azt, amit mi is mondtunk, hogy minden rendben lesz majd, itt vagyunk, szeretünk, segítünk, meggyógyulsz majd,és minden olyan lesz mint régen.
Tele vagy fájdalomcsillapítókkal, azt sem tudod, hogy kerültél ide, beszélsz összevissza, pedig még hátra van a műtét, ami megold minden bajt...
A spéci sebész, az ügyeletes doktornő, meg a szájmaszkos műtősök, türelemmel várták, amíg körbeduruzsoltunk téged reménykedő biztatásokkal, és ebben a közegben annyira elképzelhetetlen, annyira létezhetetlen volt, amit mondasz.
Aztán azt kérték, hogy üljünk le beszélni.
És amikor helyet találtunk az ügyeletes pult mellett, az sebész felvételeket mutatott. Mint a gyöngysor sorakoztak rajta a csigolyáid, valahol a derekad táján egy laikus számára is feltűnő hibával.
Az volt Ő.
A 11-es csigolyád, ami darabokra tört attól, hogy órákkal ezelőtt a magatehetetlen tested, a fizika törvényeinek engedelmeskedve, védtelenül pörgött-csapódott a kisodródó, felborult autóban.
Nem néztünk egymásra, hátha attól valami más jön, mint az az iszonyat, amitől eddig rettegtünk.
De nem jött más.
Az jött, hogy most egy technikai, és nem gyógyító műtét következik. Összeszögelik az eltört gerincedet, hogy forgatható, mozgatható, ültethető legyél.
Abba a kerekesszékbe, amiben ezután az életedet töltöd majd.